Az ódon állóóra elütötte az éjfelet. A kandalló tüzének fénye mellett egy férfi görnyedt az íróasztalánál, pápaszeme az orrára csúszva, szeme pedig levelet böngészett. Egy finom női kéz írta, dőlt betűkkel, kitöltve az egész papírt. Halk neszezés hallatszott a lépcső irányából. Léptek zaja volt ez, gyenge, erőtlen lábacskák tipegése a nyikorgó padlón. A férfi felemelte tekintetét a levélből, és a kislányára nézett, aki álmosan megállt a szoba ajtajánál.
Hosszú len haja a derekáig ért, égszínkék szemeivel szomorúan fürkészte apja tekintetét.
-Hol marad már a Mama? -kérdezte.
-Nem tudom Kedvesem - mondta,- nem mondta, hová megy.
De ő valójában pontosan tudta, hová ment a felesége. Olvasta a levelében. Ám ezt a kislánynak a világért sem mondta volna meg.
-Mese nélkül nem tudok aludni. És ki mondja el nekem, ha nem a Mama? - suttogta könnyes szemmel a gyermek.
- Ma este pedig muszáj lesz mese nélkül aludnod.-felelte a férfi, de egy pillanatra sem nézett a kislányra. Nem látta, amint a gyermek elkeseredett arcán végiggördül az első könnycsepp.
-Egy ilyen nagy lánynak, mint te, már nincs szüksége mesékre - folytatta az apja. - És hogy megértsd, miért nincs itt a Mama, elég nagynak kell lenned.
-Elment, ugye? -kérdezte a lányka és már nem tudta lenyelni a szipogást. Az apja hallgatott.
Abban a pillanatban, a hatéves kislány legbelül felnőtté vált. Nem értette ugyan, hogy miért, de megérezte, sőt tudta, hogy a Mama elment, és már nem jön vissza soha többé. Magára hagyta őt, egy komor házban, együtt az apjával, kitől mindennél jobban félt...
Összeszedte magát, és az íróasztalhoz lépett. Látta apja kezében a levelet, de nem tudta elolvasni. Nem is akarta.
Félénken odabújt a férfihoz, aki mérföldekre volt tőle akkor lélekben, s oly' hűvös volt, mint egy márványszobor. Átkarolta, s kis arcát apja vállába temette.
Az apa nem szólt, csak megsimogatta szőke fejecskéjét, s az ő szeme is megtelt könnyel, mi halkan csordogált lefelé végig fáradt, ráncos arcán.
