„ ...az ostobaság gyakorta kiránt
egy-egy embert boldog állapotából, és feneketlen nyomorúságba taszítja, akként
az okosság a bölcs embert a legnagyobb veszedelmekből is kimenti, és
tökéletes-biztonságos nyugalomba helyezi.(...)Az okosság a vigasztalódásnak
forrása.”
Boccaccio
I. Római Júlia
„... és így verte le Crassus és Pompeius a
capuai gladiátorok felkelését. Mára ennyi!” Zárta le mondókáját az ifjú „tanítónő”,
elbocsátva a gyerekeket az aznapi történelemóráról.
A fiatal nő összegyűjtötte a
táblákat, amire a gyerekek jegyzeteltek, majd összecsukta napernyőjét és
hazaindult.
Talán nem is volt olyan távoli ez
a történelem, amit épp az imént mesélt el a kisdiákoknak. Hiszen csak kilenc év
telt el az említett esemény óta. De a lány sohasem gondolta volna, hogy ő is
egyszer történelemmé válik...
- Tikkasztó ez a meleg!-
panaszolta Lídia, (aki hű bizalmasom, anyám halála óta) mikor hazafelé
indultunk. Mielőtt apám házába érünk, még meg kell találnom a kishúgomat, a
hétéves Pandorát, különben be se merem tenni a lábam.
Pandora nem az igazi húgom. Pompeia saját
lánya, még azelőtt fogant, hogy Apámmal házasságra lépett volna. De mivel az
esküvőjük után született, mindenki azt gondolja, hogy ő is Apám lánya.
Igazából, ő is úgy tekint rá, mint az apjára. Nincs ezzel semmi gond. Szeretem,
kis pajkos lányka, olyan közel vagyunk egymáshoz, mint a vér szerinti
testvérek. De Pompeiával nem jövünk ki úgy, ahogy szeretném. Fájdalom, de nem
férünk meg egymás mellett. Lehet, hogy ez abból ered, hogy nehezemre esik
„megosztani” Apám szeretetét mással. Én, mint „egyetlen” leánya...
- Még fiatal a nyár! Mit
reméltél, hogy saruban járunk? – válaszoltam Lidi panaszára – Egyébként, jobb
idekint, mint a házban ücsörögni egész álló nap, nem?
- A kisasszony túlzottam is
nyughatatlan! – felelte megadóan – ahelyett, hogy férjhez menne végre! – mindig
megtalálta azt a témát, amivel el lehet venni az életkedvemet.
- Ugyan, Lidi! Tudod, hogy a
házasélet béklyói nem nekem valók! – hárítottam.
- Pedig biztosan szép gyermekei
lennének – vetette fel – és jól is bánna velük. Nem is beszélve egy gazdag
férjről!
Ugyan, kérem: huszonhárom éves
korában még annyi minden áll az életét kezdő nő előtt! Miért nem látnak egyesek
mégis messzebbre a kötelességüknél?
Persze ha Apám kérné, az megint
más. Érte bármit megtennék.
- Hol lehet ez a kis pimasz?
Pandora! – szólongatta Lidi, de sehogy sem akart előbújni. Én persze ennél
jobban értettem a gyerekek nyelvén:
- Pandora! Lekésed az Apánknak
rendezett fogadóünnepséget! És a Mamád is vár már a sok finomsággal, de ha nem
sietsz, megiszom az összes mustot! – persze, hogy mire a mondat végre értem,
Pandora már ott állt előttem.
- Állj! Nem ihatod meg a mustom!
- Ezt meg hogy csinálta? – súgta
Lidi.
- Én? Á, - legyintettem – csak
már kitanultam, hogy kell hozzá szólni, ennyi az egész! Hisz’ ő is tudja, hogy
ő a kedvenc kishúgom, nem igaz? – megsimogattam Pandora göndör fürtös
fejecskéjét.
- És az egyetlen! – tette hozzá.
- Nos, akkor irány haza! Na, ki
ér oda hamarabb? Futás!
- Hé, ez nem ér! Te előbb
indultál! - méltatlankodott, de már szaladt is utánam.
- Julia kisasszony! Pandora! –
kiáltott utánunk Lidi, de mi már hét határon túl voltunk.
Szálltam, mint a szél, nem
törődve mással, csak a szabadság végtelen örömével, ami egész lelkemet
repítette testemmel együtt a távolba. A nyomomban loholó kacagó gyermek
pontosan emlékeztetett arra, aki egykor én magam voltam.
