IV. Maradjon vacsorára!
Körbevezettem Pompeius-t a
házban. Reméltem, tetszett neki, amit látott. Végül visszatértünk az átriumba*, ahol az én két szépségem várt minket.
- Apám! – lelkendezett Pandora,
és azonnal szaladt hozzám. Aranyos gyerek. És mennyit nőtt azóta, hogy nem
láttam. Olyan nekem, mintha ő is a vérszerinti gyermekem lenne. Julia
elmosolyodott, és meghajolt.
- Szervusz, Pandora! Mennyivel
helyesebb lettél, mióta nem láttalak! Lenyűgöző! Az úr itt mellettem Pompeius,
jó barátom és újdonsült szövetségesem!
Pompeius letérdelt Pandorához, és
kezet csókolt neki, amit ő egy mély meghajlással viszonzott. Egyre inkább
olyan, mintha a kis Juliát látnám.
- Julia, gyere közelebb! Jó újra
látni, Kedvesem! – megfogtam mindkét kezét, bár a legszívesebben magamhoz
szorítottam volna.
- Hadd mutassam be Neked is
Pompeius barátomat. – egyik kezét elengedtem, és Pompeius felé fordítottam.
Mélyen és hosszan meghajoltak egymás tekintetét fürkészve.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem,
Julia kisasszony. Az édesapjának igaza volt: Ön tényleg megigéző.
- Köszönöm. Ez igazán kedves! –
felelte a maga könnyed és finom modorában Julia. Ezután nem szólt semmit, csak
csendben figyelt.
- Üljünk le itt kint! Olyan
kellemes ez a délutáni levegő! Pandora kedvesem, előkerítenéd nekem az
édesanyádat?
- Igenis, Apám! – mondta Pandora,
és fürgén beszaladt a házba. Most hármasban maradtunk, Pompeius, Julia és én.
- Nos tehát, amíg Pompeiára
várunk, foglaljatok helyet!
- Köszönöm Apám, de én inkább
állva maradnék. – Julia gesztenyebarna szemét bocsánatkérően rám szegezte, majd
így folytatta: - Sokat kellett ülnöm ma már.
- Csak nyugodtan, kedvesem. De ha
meggondolod magad, csak bátran.
- Köszönöm.
Az eddig magában elmélkedő
Pompeius tekintete az enyémet kereste, mintha elméje titkos szüleményét
szeretné velem megosztani. A kerevetekhez mentünk, és kényelembe helyeztük
magunkat. Julia megállt az én kerevetem mögött, és egy szót sem szólt.
- Ma is tanítottál? – kérdeztem
Juliától, próbálván szóra bírni.
- Igen. Pont a nemrégiben történt
gladiátor-felkelés leverése volt a mai téma. Nem hittem volna, hogy az egyik
hősével is találkozhatok.
- Higgye el kisasszony, nem csak
az enyém az érdem. – szólt Pompeius.
- Bocsásson meg uram, de nem is
arra gondoltam, hogy csak az Öné. Akarom mondani, hiszem, hogy nem volt
egyszerű a dolguk a hadvezértársával, és elég nagymértékben tudható be Önnek a
siker, de Crassus nagyúr is nagyban hozzájárult. Egymás nélkül sokkal nehezebb
dolguk lett volna, úgy gondolom. Általában egyetértettünk a lányommal, de most
kénytelen voltam egy szúrós nézéssel lecsitítani.
- Igaza van. – szólt váratlanul
Pompeius, – Ha nem egy politikus szájából hallja az ember, hanem egy művelt,
fiatal hölgytől, máshogy esik a kritika. De ezzel számolni kell. Tetszik, hogy
saját véleményt alkot. És így mesélte el a tanítványainak is?
- Úgy adtam tovább, ahogy én
tudom. Hogy közös munka eredménye volt a győzelmük.
- Julia! Menj, kérlek, hozz
valami italt nekünk! - ennek a beszélgetésnek sürgősen véget kell vetnem,
mielőtt veszekedésbe torkollana.
- Igenis. – fejet hajtott, és
elindult a konyha felé.
- Bocsáss meg neki, kissé hideg
az idegenekkel. Később megenyhül.
- Ugyan, kérlek. Csak nem
rettenek meg egy ilyen heves, fiatal teremtéstől! Épp ellenkezőleg, le vagyok
nyűgözve, hogy ilyen bátran vállalja a gondolatait. Ilyet keveset látni
manapság, nem igaz?
- De, de való igaz! Tehát nem
haragszol rá?
- Minden a legnagyobb rendben,
kedves Caesarom!
Helyes. Nagy kő esett le a
szívemről. Majd feltűnt Pandora, oldalán az anyjával.
- Isten hozott itthon, Julius!
Úgy örülök, hogy végre hazatértél! – Pompeia sietett felém, és megölelt. – Á,
Pompeius! Milyen rég találkoztunk!
- Így igaz! De Te ugyanolyan szép
és fiatal vagy most is, mint mikor utoljára láttalak!
- Ó! Ne hízelegj! Julius kért
már, hogy maradj velünk vacsorára?
- Még nem. De ha gondoljátok, én
szívesen maradok, ameddig Nektek kényelmes.
- Nos, Julius?
- Semmi akadálya. Mondtátok már a
szakácsnőnek, hogy mit főzzön?
- Nem, de akkor megmondom, hogy
eggyel több személyre készítse. De mi legyen az? A sült megfelel?
- Nekem bármi megfelel, kedves
Pompeia. A ház ura döntsön ez ügyben! – Pompeiusból is előbújt a játékosság,
ahogy láttam, hisz’ ez nem egy komoly döntést kívánó dolog.
- Számomra rendben.
- Kitűnő! Akkor máris
visszajövök, csak leadom a szakácsnőnek a vacsoraigényt.
Épp csak hogy Pompeia befordult a
folyosón, Julia megjelent egy kancsóval és két pohárral a kezében. Mikor
ideért, kecsesen letette a poharakat az asztalra.
- Tölthetek? – kérdezte.
- Majd töltök én magamnak, hagyd
csak! – feleltem.
- Nekem töltene? Nem sokat, csak
egy keveset. A borra túl hamar megéhezik az ember.
Julia arca még mindig komor volt,
de Pompeius nem vette le róla a szemét.
- Parancsoljon! – nyújtotta a megtöltött poharat, és már egy kis mosoly
is bujkált a szája sarkában.
