II. Caius Julius Caesar
- Gratulálok, drága Barátaim! Az
egyezség ezzel megköttetett! – jelentette ki Pompeius, és kezet rázott velem,
mint hű bajtárs. Már mindent elrendeztünk, és létrejött a „Három Férfi
Szövetsége” *. Ez alatt
értendő Crassus és Pompeius, akik hosszú idő után végre újra egymás oldalán
küzdenek a jóért, és persze jómagam, aki mindezekben támogatom őket és
segítségükre vagyok.
- Már csak a megünneplés maradt
hátra! Ma az én vendégeim vagytok
- Köszönjük a nagylelkű ajánlatod
Julius, - szólt méltóságteljesen Crassus – de nekem ma nem áll módomban hozzád
látogatni. De ne röstelljétek megünnepelni a szövetséget nélkülem!
- Semmi szín alatt, Barátom! –
vágta rá Pompeius – A három férfi, az három férfi. Nem egy és nem kettő!
- Ugyan, uraim! Akkor most csak
koccintsunk mindhármunk egészségére, és a triumvirátus hosszú életére! Ráérünk
még ezt máskor is megünnepelni! – reméltem, sikerül lecsitítanom őket. Nem
lenne szerencsés, ha azonnal hajba kapnának valamin.
- Egyet értek Julius! – helyeselt
Crassus. – Nos, ha megbocsátanak uraim, nekem mennem kell. A holnapi
viszontlátásra!
- Szerencse kísérjen! –
búcsúztunk kórusban Crassustól. Ekkor eszembe jutott valami, ami már régóta
motoszkált a fejemben.
- Mondd csak, Pompeius – kezdtem,
mikor ketten maradtunk a hivatali teremben – nem lenne kedved ma mégis eljönni
hozzám? Szeretném, ha megismernéd a családom többi tagját is, hisz’ Pompeiát
már jól ismered... Tekintsd ezt bizalmam jeléül.
- Ó, hát persze, ha te magad
invitálsz! – felelte nyájasan. – Úgy tudom, Cornelia Cinna annak idején egy
gyönyörű leánnyal ajándékozott meg. Őrá lennék a legkíváncsibb. Hallottam, hogy
gyönyörű teremtés.
- Valóban így van! Gyönyörű, akár
az édesanyja volt, Isten nyugosztalja, mindenekfelett szeretett Corneliám. Nos
hát, jer’ akkor velem, és magad is láthatod!
- Szíves örömest! – zárta le
végül.
Útban otthonom felé, a kocsiban
kerültük a politikai ügyek vitatását, nehogy véletlenül ártó fülekbe jusson.
Viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg bogarat ültettem társam
fülébe. És mihez kezdek, ha beleszeret az én egyetlen Juliámba?
Nem kérdés: ha megkéri, nem
ellenkezhetek. De ha ez megszilárdítaná a köztünk lévő szövetséget? Áh!
A homlokomat masszíroztam, hogy
elhessegessem ezeket a gondolatokat, amik bizony igencsak fejfájást okoztak
most nekem.
- Valami baj van? – kérdezte
Pompeius látván, hogy az arcomat melankólia borítja el.
- Semmiség, - feleltem egyből –
csak egy kicsit megfájdult a fejem. Hamar elmúlik. Remélem.
De a fájdalom csak nem akart
szűnni. Sőt! Egyre jobban hasogatott a fejem. Lehet, hogy csak a benne lévő
gondolatok feszítették túl. Nem tudom.
Amint befordult a kocsi a házam
udvarába, minden fájdalmam egyszeriben megszűnt, mert tudtam, hogy itt azok
várnak rám, akik mindennél fontosabbak: a családom. Egy fél éve, hogy nem
láttam Pandorát, Pompeiát, és persze az én Juliámat. Akárhány éves is volt,
nekem mindig az a kislány maradt, akit sohasem neveltem úgy, ahogy engem
neveltek, és sajnos nem lehettem mellette annyit, amennyit akartam vagy éppen
kellett volna. Most már nélkülem is megállja a helyét az életben, ebben biztos
vagyok. Erős lelkű, okos és talpraesett. Még a legkomplikáltabb esetekben is
megtalálja a megoldást. Szinte már kész felnőtt. Leszámítva egy dolgot: szabad,
mint az erdők kecses őzei. Ha a kötelesség béklyóiban kéne élnie, nem bírná
sokáig. Ezért nem kényszeríthetem érdekházassága, csak ha ő is komolyan
vállalja. Egyszer mindennek eljön az ideje. Majd egyszer.
